Kettős-Látás

Tisztelt Vendégeink! Tisztelt kiállítás-látogató közönség!

 

Talán egyetértenek velem abban, hogy nincs könnyű helyzetben az a kiállítás-megnyitó, akinek egyetlen művészt kell méltatnia. Ebben az esetben többnyire művészettörténészt, vagy művésztársat szoktak megkérni a bevezető gondolatok megtartására. Mivel tudottan, nem tartozom e körbe, az én szerepem most csupán az alkotások „bűvöletére” való rávezetés.  Minden tárlatnak üzenete van. Ma is azért gyűltünk össze ebben a kiállítótermében, hogy megálljunk néhány percre, a művész, Huszár Boglárka szemével látni világunkat, hogy aztán az ő látásának segítségével, mi is kiéljük – saját leselkedő hajlamunkat.

 A kiállítás címét a Kettős látást – elsősorban orvosi kifejezésként ismerjük. Kettős látás esetén a nem működő szemizom irányába látószervünk nem tud elmozdulni, így amikor a beteg ebbe az irányba tekint, intenzív kettős-látás jelentkezik. Mondja erről az orvostudomány. Ma azonban nem a szemünk hibája miatt látunk duplán, hanem azért, mert az alkotó, Huszár Boglárka egyszerre két művészeti ágnak, a fotózásnak és a festészetnek is hódol. Mi több, a fotózás jelenleg kenyérkereső hivatása, mint ez a jelenlévők többsége számára közismert.   Szerencsés egybeesés tehát, hogy mindennapjaiban a hivatalos munka és az alkotótevékenység időnként randevút adnak egymásnak. A város épületei, közterei, háztetői, éttermei és persze az itt élő emberek az egyik órában még munka-gyanánt kerülnek lencsevégre, a nap egy másik szakában pedig ihletet jelentenek, az ilyenkor művésszé lényegülő fotós számára. Ő is pontosan tudja és érzi, hogy valódi képességei ilyenkor bontakoznak ki.  Ilyenkor, amikor nem a megélhetés, vagy a megrendelések űzik, hanem a számára legfontosabb fogalmak: a mozgás és a látás. Boglárka profi fotós és racionális művész, aki bármely pillanatban képes arra, hogy meglássa a témát és elkapja a megfelelő pillanatot. A másodpercnek azt a tört részét, amelyet mi hétköznapi emberek, többnyire észre sem veszünk. Ő viszont érzékelni tudja a dolgoknak azt picinyke részletét is, mely mellett az átlagpolgár naponta közömbösen elmegy. Persze a művészek ettől művészek. Boglárka azonban az átlagosban is képes meglátni azt a parányi eltérést, azt a minimális többletet, amelytől számára az a dolog, aznap teljesen más lesz.

 A fényképész, a művészet napszámosaként, főleg a művészetnek a megörökítő funkcióját gyakorolja. A mesterség pontos ismerete, saját lehetőségeinek felmérése után, dokumentál.   Itt, ma este azonban többről van szó.  Boglárka az ecset és az olajfesték által új megvilágításba képes helyezni ezeket ez ellesett és már dokumentált pillanatokat. Az események, a pillanatok, a pillantások a festő ecsetvonásaitól kapnak új megvilágítást. A kiállított művek többsége párba állítható, hiszen lényegében ugyanazt látjuk rajtuk. A különbség számomra az, hogy a festő keze, mintegy selyem-árnyalatot ad a fotón megjelenített témának. Az így elért színhatás, nekem egyértelműen kifejezi, hogy az alkotó örömmel és felszabadultan dolgozott a vászon mellett. Az ecsetvonások vektora, életünk szebbik oldala felé mutat.  A tárlatot látva ezért is tölt el az érzés, hogy ezek a fotók és festmények nem is annyira kiállításra valók, mint inkább a lakásunkba, a nappali falára, akár ágyunk fölé. Mert ezek között az alkotások között jó lehet élni. Örömet, optimizmust sugároznak. Azt, hogy az a személy, aki alkotta, a pillanat megtalálásakor, valamint munkája közben is, felszabadult és boldog volt.

 A művészszakma e képekben lehet, hogy nem találna elegendő mértékű szintézist, talán kevesellné az elvont gondolatokat is, de én úgy gondolom az is hiba, ha mindenben azt keressük. A művek hideg mérlegelése, a bennük lévő szakmaiság, a techné megítélése szintén legyen a művésztársak dolga, akiknek azonban meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy Boglárka nem érzi magát egyetlen irányzathoz tartozónak sem.

A képek számomra elsősorban azt fejezik ki, hogy Boglárka rajong a szépért, szerelmese Budapestnek, szereti és tiszteli a várost benépesítő embereket. Mindezt hasonlatosan látja a költő Dsida Jenőhöz, aki az Emlékezések városában című versében így ír erről e rajongásról.

 

A templomtornyok imbolyognak,

tejszínű, ködös, sűrű pára

száll be a házak ablakán

s álmosan készül el a város

a reménytelen éjszakára.

 

Egy-két alak megy még az uccán,

lépése álom, mese, múlt –

Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz

s aztán egyszerre nem is látszik,

ködbe merült, álomba hullt.

 

Az utolsó fény is ellobban

és vissza nem tér már soha…

Tengerrel, köddel, éjszakával

összecsitulva elmerült az

emlékezések városa.

 A versben megénekelt finom, selymes köd, a színekből fakadó melegség, a finom részletekben rejlő lágyság teszik simogatóan kellemessé szemünk számára ezeket a fotókat és festményeket. Mi pedig még sokáig fogjuk látni lecsukott szempilláink mögött ezeket a képeket, amelyek megtekintését ajánlom kedves figyelmükbe. Köszönöm!